” Rögtön az elején szögezzük le, hogy ez a világ legjobb labdajátéka. A fineszes focistáknak, karakán kosarasoknak és fáradhatatlan fallabdásoknak azonban bocsássunk meg: nem tudják, mit cselekszenek. 

Folytatásképpen azután szögezzük le azt is, hogy a bevezető bekezdést csupán klikkgeneráló provokációnak szántam. A tollas, mint játék tényleg nehezen verhető; ám lényegétől elválaszthatatlan, hogy a legkevésbé sem tör látványos vezető szerepre. Csak úgy van. Többek között pont ezt szeretjük benne. 

A squashketrecek pénzügyileg fejlett harcosainál sokszor még az edzés utáni tusfürdő márkájának gondos megválasztása is alapértelmezett cselekedet. Ezzel szemben a tollaspályák – kivétel nélkül iskolai tornatermek esti műszakban – vidám, kellemesen visszafogott képet mutatnak. A testresimuló sportszerelés békésen megfér a kitérdelt, kétcsíkos, katonakék melegítőnadrággal. Ráadásul az utóbbi ruhadarab kopaszodó, enyhén pocakos viselői általában észrevétlenül slattyognak be a terembe, hogy utána méretes alázásban részesítsék alkalmi ellenfeleiket, akik későn eszmélnek, hogy egy újabb kiöregedett magyar bajnokkal van dolguk.

Odakint, a parkolóban sorakozó járművek láttán pedig egyértelműen nem gondoljuk azt, hogy az épületben a brókerkamara vagy a BMW viszonteladói hálózata tart összejövetelt. Valahogy úgy alakult, hogy az amúgy elegáns pedigrével rendelkező tollaslabda manapság a közember sportja, aminek az én pozitív világlátásom felhőtlenül örülni képes.

Ott van azután az a meglepő tény, hogy a tollaslabda mind kooperatív, mind versenyszerű játékra egyaránt alkalmas. Ezzel más labdajáték nehezen tud vetélkedni: a foci kifejezetten unalmas ellenfél nélkül, a kosárlabda olyan öt percig bírja, a pingpongot ne is említsük, az egymás mellé állított két fallabdás barátkozási kísérletei pedig egyenesen nevetségesnek tűnnek.

Ugyanakkor tollasban egy szélmentes nyári napon minden valamirevaló általános iskolás páros simán elmegy ezerig. Ez a körülmény valamennyire keresztje is a sportágnak, mert a legtöbb ember számára a tollas kizárólag ezt a zsibbasztó ütögetést jelenti.

Hadd nyugtassam meg a kétkedőket: a tollas kőkemény versenysportként is űzhető, és amint háló kerül az ütögetők közé, máris elképesztő távlatok nyílnak a rosszindulat valamennyi árnyalatának kibontakoztatására.

A sokoldalúság titka a játék technikájában és magában a labdában rejlik. A lehelletfinom ejtések itt alapvető eszköznek számítanak, nem úgy, mint például a teniszben, ahol a két Robocop a meccs tekintélyes részét az alapvonalon állva tölti, ahonnan 347 km/órás ütésekkel bombázzák egymást. A tollasban mindennapos esemény, hogy iszonytató csapásokkal indul a menet, majd az egyik naivnak látszó labda hirtelen megáll a pálya közepe fölött és függőlegesen beesik az ellenfél területére, aki ilyenkor már hiába rohan és a sikertelen bevetődést követően a fogsorát is úgy kell kibogozni a hálóból. 

A tollaslabda utolérhetetlen mesterei az indonézek. A jelző találó voltát igazolja, hogy még a tévéközvetítések profi kamerásai se nagyon tudják követni őket. Egy indonéz tollaslabdabajnokság döntőjének televíziós megtekintése végtelenül frusztráló élmény. A nézőt csak az vigasztalja, hogy a lassítások jóvoltából még mindig többet lát, mint a helyszínen szurkoló társai, akik semmit. A képernyőn látható jelenetek leginkább a hollywoodi trükkfilm kategóriába sorolhatók. Egy páros mérkőzésen, ami még gyorsabb, mint az egyes és a sok kéz miatt még zavarosabb is, nagyjából a következő történik.

Szerva. Feláll a négy ember, az adogató kezében a labda, ami egyszercsak a másik térfélen landol anélkül, hogy bárki megmozdult volna. A földet érés előtt egy milliméterrel alákerül egy ütő és a labda visszasüvít a másik oldalra. Innentől kezdve a kamera reménytelenül kapkod össze-vissza, mintha csak egy gellert kapott golyót próbálna követni. Azután egy véletlenszerű pillanatban kihirdetik a pontot, és jön a lassítás, ahol megnézhetjük, mi történt valójában. Kiderül, hogy az adogató egy másfél milliméteres csuklómozdulattal lövi át a labdát a másik térfélre, a padlóról mentő ellenfél pedig úgy üti vissza, hogy egyből le is csapja, ami fizikailag egyébként lehetetlen. Minden lecsapást lecsapással mentenek a csapatok, majd a végén az egyik játékos elemelkedik a talajtól, három méter magasságban hátrahajlik úgy, hogy a kinyújtott kezében lévő ütője a cipője sarkát érinti, majd teljes testéből visszacsapódik és a labda még a lassításban is eltűnik a képernyőről. Megvan a pont, apró lúdtollpelyhek libegnek a levegőben; ekkor megjelennek a pályasegédek, és egy ügyes kis célszerszámmal az ellenfél térfelének sarokpontjánál kiássák a pályából a belefúródott tollaslabdát. Jöhet az új szerva. 

Mindeme nosztalgikus rajongásnak az ad aktualitást, hogy a napokban eszpee meggondolatlan ösztökélésére előkerestem a szekrény mélyén porosodó ütőmet és vagy két esztendő után először, újra elmentem tollasozni. Reménykedem benne, hogy hagyományteremtő megmozdulásról van szó. Az első este mutatott teljesítményem még sajnálatos módon tükrözte a hosszas kihagyás és az azt megelőző képzetlenség jeleit, de optimista tekintettel meredek a jövőbe. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy ígéretesen cikáztam az öntöttpadlón, és eredményességemre utal, hogy a megfelelő arcméret birtokában én írom ezt a postot, nem pedig sanyarú sorsú ellenfeleim. Finom ejtéseim túlnyomórészt a labdára és nem az ütőre vonatkoztak, a lecsapások egy kicsiny de növekvő része már a háló fölött haladt át, és a tornatermekre jellemző, igen zavaró multivonalazás ellenére is kis szórással sikerült betartani a pálya korlátait. 

Viszont a kétcsíkos melegítőnadrág, az még hiányzott.”

Forrás: itt.